Unokatestvéremhez képest 6 héttel késöbb születtem és ekkor oxigént is kaptam. Mivel közel lakunk egymáshoz a szüleink pontosan tudták követni a különbségeket köztünk. Mikor Bence már régen mászva követte keresztanyámat a nappaliban, én még mindig a szőnyegen hasaltam és pislogtam apáékra. Egy nap viszont minden jel nélkül felálltam és elindultam. Legalábbis anya mindig így mesélte. Itt még nem ismerték fel, hogy mi a problémám.
Amikor 2 éves voltam, anyáék a családsegítőhöz fordultak, majd fél évvel késöbb a háziorvosom segítségével Budapestre, egy speciális kórházba kerültem. Itt mondták meg anyának, hogy addig nem kell dolgoznia, amíg 10 éves nem leszek. Én ennek nagyon örültem, mert folyton játszani akartam; rengeteget legóztam és így anya mindig játszott velem. Aztán mikor egyszer annyira belemerültem a játékba, hogy Pesten teljesen szétszedtem a szobát és hatalmas rendetlenséget csináltam, akkor kaptunk egy papírt, ami szerint hiperaktív vagyok.
3 évesen koromban mentünk először egy szakemberhez, aki nem messze lakik tölünk. A hölgyet mindig csak úgy emlegettem, hogy a „piros kisautós néni”. Ha jól viselkedtem a foglalkozáson, akkor a végén beleülhettem a kisautóba. Talán ezeket a perceket jobban vártam, mint magát a foglalkozásokat, főleg, hogy hetente többször is kb. 50 perceket töltöttem a hölgynél. Később az úszást is kipróbáltam. Bandi bácsi óráit egyenesen imádtam, mással nem is voltam hajlandó úszásra járni. Sajnos miután Ő nem oktatott tovább abba is hagytam ezt a sportágat.
Anyáék elmondása szerint ebben az időszakban egész nyugodt voltam. Igaz a makacsságomon ez nem segített, de ha levezettem az energiáimat akkor sokkal könnyebben koncentráltam. Bandi bácsi után egy újabb hölgyhöz kerültem Tatára. Ő egy mozgásterapeuta, akinél rengeteget játszottunk és mindig figyelt arra, hogy én is figyeljek rá. Ott is örökmozgó voltam, de sok játékot mutatott, ami a foglalkozás végére lenyugtatott. (Ennek leginkább anyáék örültek.) Évekkel a foglalkozások után még mindig emlékszik rám és ennek én nagyon örülök. A sok közül talán ez volt a kedvenc helyem ahová anyáék vittek a hiperaktivitás miatt. Egyszer táborban is voltam nála, ahol elmentünk biciklizni a tatai tópartra, ez egy nagyon kedves emlékem lett. Ez azonban nem mindegyik helyszínre igaz, ahová mentem.
Nagyon nehezen fogadtam el a külső környezet változását, leginkább otthon szerettem lenni. Sokszor anyáéknak haza kellett jönni különböző rendezvényekről, mert én nem akartam tovább ott maradni és ennek hangot is adtam. Sokszor embereket sem fogadtam el, nem szívesen beszélgettem velük, a suliban pedig nehezen koncentráltam.
Szerencsére ezek mára teljesen megváltoztak. 5 évig fociztam a településem egyesületénél és lassan másfél éve kézilabdázok. Mindkét sportág közel áll hozzám és sokkal jobban teljesítek az iskolai dolgok közben egy kiadós edzés után. Szerencsére nagyon sok barátot szereztem és ha tehetném akkor szinte mindig velük lennék. Szóval anyák rengeteg autózása és a sok terápia teljes mértékben megérte.